A társadalmi kasztok továbbra is fennmaradtak a történelmi múltból. Parsztság, földesúr, király, mind mind a mai napig létezik csak kicsit más formában.

Megfigyeltem hogy azok a férfiak akiknek jó szakmájuk van (informatikus, orvos, mérnök, minden más szakma kukába megy, vagy nyelvtudással a call centerbe) nincsenek nő nélkül, sőt tolakodnak értük a nők. Véletlen? Nem hinném, ezek a mázlisták egy teljsen más szint mint az enyém és a hozzánk hasonlóké.

Mi vagyunk akiknek kétszer annyit kell dolgoznunk hogy a céljainkat elérjük. Akik nehezebben alszanak el, vagy csak gyógyszerrel. Akiknek többe kerül felmenni a lépcsőn, és akiknek azért sem fog működi a lift. Mi azon emberek körét gyarapítjuk akinek valamiért több jutott az élet nehézségeiből egy jó adaggal, és még pechünk is van ráadásul, nem szerencsénk. Ezért indulunk lépéshátrányból, a képzeletbeli futóversenyen egy nagy nehéz kővel megpakolt hátizsákkal a futóversenyen. Kicsit izzasztó nemde? Akkor honnan merítünk erőt?

Én sehonnan. Nincs extra motivációs faktorom, sem külső sem belső. Nincs "valaki" akiért küzdeni kéne, maximum magam. Nekem az a dolgom hogy összeszorítom a fogam, húzok egyet a hátizsákom szíjján és nekiállok futni mint bárki más - hiszen az élet nem kímél. Legfeljebb csak lépéshátrányba hoz.....

De bizony a futás néha fárasztó, főleg ha látjuk hogy mások - hátizsák nélkül - milyen szélsebesen képesek eredményeket felmutatni - könnyű nekik. Igen, nekik könnyebb, így abszolút értelemben nézve az érdemük is kevesebb. Hogy ez vígasztal-e? Nem. Inkább dühít, mert én is szívesen csatlakoznék ehhez a csoporthoz, de nem tudom levenni a súlyos hátizsákomat sehogy sem. Így marad a vér, az izzadtság, és a könnyek. És egy nehezebb élet. Honnan merítünk erőt a folytatáshoz?