A hangulatom jelenleg: https://www.youtube.com/watch?v=f8AvvaC8sZk romantikus :)
Felvettek egy nagy amerikai multihoz Angliában, de nem tudom menjek-e vagy nem. A betegségem megnehezíti a döntést, hisz kint nem lesz pszichoterápia, se pszichiáter, se barátok, se semmi. Mindent újból kell felépíteni, és lépéshátrányból indulva ez nehéz.
A gyógyszereimet most megyek beállítattni a pszichiáteremmel. Vicces mert ehhez be kell feküdnöm a pszichiátriára...megint. Király. Nem vágyom vissza, de az orvos szerint ez a leggyorsabb megoldás. Lehet mégsem megyek külföldre? Nem tudom. Tény hogy megdolgoztam érte: kiutaztam Londonba, fizettem a szállást, kaját, mind saját pénzből persze, voltam az interjún is, stb. Tehát idő, energia és pénz van ebben az álláslehetőségben.
Kérdés hogy meg fogom-e állni a helyemet? Lehet hogy nem - benne van ez is a pakliban sajnos. Kint egyedül - nem jó ez egy kezdő skizofrénnek.... de kell a pénz, habár ez az állás sem fizet túl jól, de meglátjuk, legalább szakmai dolog, pénzügy, nem valami teljesen más, ennyi vigaszom azért van.
Szóval nem tudom mit tegyek, egy biztos, nagyon unom már a terápiát, a gyógyszereket, meg az egész betegségemet. Nincs igazság. Túl fiatalon ért el - a húszas éveim végén, az ember legszebb ideje az életében. Jah, hogy minden szubjektív? Lehet de a fiatalság az abszolút. Most vagyok fiatal, most kellene élnem...de nem tudok a betegségem miatt, és ez bánt, elszomorít. Bánt hogy egy extra kurva nagy zsákot is kell cipelnem miközben az árral szemben úszok...lehúz az a zsák úgy érzem, bár úszni sem tudok szóval....
Nem baj összeszedem magam. Az orvosok legújabb álláspontja szerint kb. fél éven belül ha nem mutatok javulást, akkor tartós gyógyszerszedésre lehet berendezkedni...mert az állapotromlásom is tartós lesz. Király.
Ha nem látsz kiutat honnan merítesz erőt? Család? Barátok? Lelki társ? Vagy valami egészen másról van itt szó....arról hogy az élet igazságtalan...egyesek gazdagnak születtek pedig nem dolgoztak érte semmit, mások éhen halnak, és megint mások - lépéshátrányból indulnak, és muszáj küzdeniük. Küzdeni, és küzdeni, de miért? Hm? Mi értelme van küzdeni ha az életet nem tudja az ember értékelni, olyan beteg? Akkor inkább éhen halnék valahol Afrikában - az sokkal egyszerűbb és talán kímélőbb sors. Miért? Mert nincs benne lelki szenvedés, csak fizikai. A lelki szenvedést - a tudatot hogy küzdenem kell a semmiért nagyon nehéz megszokni, leküzdeni.
Gyűlöletes egy betegség ez - mert szenvedést okoz sok szinten. Az emberekből nem vált ki olyan empátiát mint egy vak, vagy rokkant, sőt, az emberek nem értik az ilyen és ehhez hasonló betegségeket. "Szedd már össze magad!" és hasonló jótanácsokkal illetnek. Ők az egészségesek. Akiknek nincs lépéshátrányuk az életben.
De nem baj, egyszer ha leveszem azt a bizonyos zsákot magamról - lehet fél év múlva, lehet életem végén - habár a kettő lehet egybe fog esni... - akkor ráeszmélek majd hogy rohadt jók a lábizmaim. Azok ugyanis megedzőttek a folyamatos terhelés alatt. S hogy mire jó ez? Semmire, legfeljebb egy kis vigaszra.
